Fodor Ákost a magyar haiku mestereként tartják számon, és való igaz, hogy számos művének e japán eredetű versforma ad formai keretet. Ám lírai mondandója jóval tágasabb és sokszínűbb annál, mintsem hogy egyenruhába lehetne kényszeríteni - és ő nem is tette ezt: minden egyes alkalommal gondosan mérlegelte, milyen "öltözetben" szeretne mutatkozni egy-egy verse: haikuként, vagy épp más módon.
Szövegeinek közös vonása tehát nem elsősorban a formai megoldások hasonlóságában keresendő, hanem inkább az általuk képviselt szemlélet megnyilvánulásában, amit már első, 1978-ban megjelent könyve is jól érzékeltet.
Világával olyan szemlélődő békességbe invitál, amely képes új dimenzióba emelni a figyelmet, lehetővé teszi az evidensnek tűnő fogalmak újragondolását, alapos körbejárását, teret ad a szelíd játékosság derűjének. Tűnődései, ráismerései segíthetnek visszatalálni az önmagunkkal folytatott, benső párbeszéd folytatásához is, melynek hangjait mind gyakrabban nyomja el a hétköznapok praxisának hangosodó, gépies zakatolása.
"Számomra a költészet lényege nem egyéb, mint a ritka-drága, tartalmas és eleven csend, amely a legszükségesebb szavak foglalatába helyezve úgy ragyog föl, hogy képes átköltözni befogadójának szemébe-szívébe is" - mondta egy interjújában.
Ilyen termékeny és időtlen csend-pillanatok születéséhez szeretnénk most alkalmat adni, a költő második posztumusz kötetének közreadásával.