Nem vagyok író.

Újságíró vagyok, aki a 90-es években a Magyar Hírlap, később pedig a Népszabadság Budapest rovatában nap mint nap azzal foglalkozott, hogy tájékoztatott, tudósított arról, mi történik a nagyvárosban, hogyan élnek, mitől boldogok, mi mindentől szenvednek a budapestiek.
Érdekes és termékeny időszak volt, mert akkor alakult át az életünk, ismerkedtünk olyan jelenségekkel, mint hajléktalanság, munkanélküliség, civil szerveződés, esélyegyenlőség, fogyatékkal élők napi problémái, akadálymentesítés, közvélemény-kutatás, volt hát miről beszámolni.
Ezek a mostani történetek életem nekem fontos darabkái, mégis a leírtak válogatás nélkül bárkivel, bármikor megeshetnek.
Ez az összeállítás nem akar többnek látszani, mint ami: rövid, közérthető "ujjgyakorlatok", pillanatnyi rá/megérzések, Fb-bejegyzések.
Nincsen bennük semmi különleges, csak akkor, ha meg akarjuk érteni, át akarjuk érezni, miként élnek mások. De ehhez emeljük fel búskomor és megfáradt tekintetünket a földről, nézésünk és látásunk horizontját a szívek, a fejek, a szemek magasságába.
Mindenekelőtt azonban legyünk kíváncsiak a körülöttünk lévő világra!
Vegyük észre az elsőre nem látható értékeket, furcsaságokat! Merjünk kérdezni, ha valamit nem értünk, vagy nekünk szokatlannal találkozunk!
És bosszankodjunk, rágódjunk kevesebbet, mosolyogjunk többet otthon, a boltban, a munkahelyen, még akkor is, ha nem mindig van hozzá kedvünk.
Élvezzük életünk komikus helyzeteit, ne szégyelljük látni magunkat kívülről!
Ha kell, röhögjünk saját mondatainkon, cselekedeteinken, mozdulatainkon, ki nem mondott gondolatainkon.
Varga Ibolya