A magyarországi és az erdélyi magyarságtól földrajzilag is távol eső, majd asszimilációs román politikai törekvések miatt 1970-1989 között szinte megközelíthetetlen moldvai csángó-magyarsággal 1977-ben találkoztam, első turista utam során. Tíz nap után letartóztatott a román rendőrség, és Bacau (Bakóban) több órás kihallgatás során tudtam csak tisztázni magam: nem fizetett magyar kém vagyok.
Ez a feltartóztatás, és a moldvai katolikus magyarság keserves állapota késztetett arra, hogy rendszeresen visszajárjak - éjjeli és hajnali dugott utakon - és egy majdani fotóalbummal rázzam fel az anyanemzetet. Hírt akartam hozni róluk, mert Ők nem tehették: elnyomorítottan, emberi és nemzetiségi jogaikban támadottan vegetáltak.
A közel 300 ezer moldvai katolikus közül napjainkra már csak 80-100 ezer beszél valamilyen szinten magyarul, magyarnyelvű iskoláztatás és magyar nyelvű vallásgyakorlás lehetősége nélkül. A román hatóságok - minden régi vatikáni feljegyzés, dokumentum ellenére - sem ismerik el a moldvai katolikusok ősi, magyar származását, és azt az elemi jogukat, hogy az állam nyelve mellett magyarul is tanulhassanak, misézhessenek.
Több tízezernyi fényképfelvételt készítettem a legnagyobb illegalitásban - majd 1990-től már szabadabban. Filmeztem és magnetofonra vettem a pusztuló, középkori magyar nyelvi emlékeket, szokásokat. Feleségem támogatásával dolgoztam, a nyersanyagok, utazási költségek nagy részét Ő teremtette elő számomra. Fel kellett figyelnem a változó, bomló falusi társadalom jelenségeire, személyiségeire. Bábaasszonyokkal barátkoztam össze a múló évek során. Rendszeres jelenlétem, őszinte érdeklődésem feloldotta a félelem légkörét, nem egyszeri idegen utazó és vendéglátó, hanem ismerős, barát, szinte rokon viszonyt alakítottam ki velük. Apró kéréseiket rendre teljesítettem, sosem csalódtak bennem, és részese lehettem tevékenységüknek. Befogadtak.