Kabdebó Lóránt posztumusz kötete egyszerre szól a költői életműről és a saját elhívatottságáról, az életművel való foglalkozás hat évtizedes tapasztalatairól és az olvasó meghívásáról. Az új szereplő a modernitásban, Szabó Lőrinc Kalibán-erejű debutálása és az új szereplő a tudományos életben, Kabdebó pályakezdése egymásra olvashatók, így kapunk egy kettős szintézist: Szabó Lőrinc költészetéről és Kabdebó Lóránt monográfusi munkájáról.

A kötet nyitótanulmánya összefoglalja az életmű szövegkiadásaiban és értelmezésében elvégzett munkát, hogy aztán a második és a harmadik darab, valamint a zárótanulmány megkísérelje összeolvasni a Szabó Lőrinc-féle vallomásos beszédmódot a Szent Ágoston-i retorikával. Ezek az értelmezések nem pusztán új megvilágításba helyezik az olyan alapvető Szabó Lőrinc-i toposzokat, mint amilyen a kulönállás vagy a ,,rettenetes", melyek az én és a te, illetve az én és a világ viszonyának leírásában kardinális szereppel bírtak e lírában, de filológia és transzcendencia kapcsolatát is feltérképezik. A kötet közepe, vagyis a harmadik, a negyedik és az ötödik tanulmány élet és művészet viszonyát tárgyalja Szabó Lőrinc költészete kapcsán. Egyrészt azt, miként alakultak a megélt tapasztalatok megírtakká, például a kor sajtója hogyan inspirált Szabó Lőrinc-verseket, illetve maga az újságírói gyakorlat hogyan hozható összefuggésbe a versírói praxisokkal. Másrészt reflektál a műalkotás immanenciájának évszázados problémájára. Harmadrészt pedig biopoétikai felhangokkal egyutt az élet Szabó Lőrinc-i fogalmának meghatározására tesz kísérletet.

Szabó Lőrinc monográfusának munkája a végéhez ért, de az általa kijelölt munka folytatódni fog, mert megmutatta, hogy ez az életmű szuntelen párbeszédre hívja értelmezőit.