"A novellában, drámában, mesében és az esszé műfajban kiválót alkotó szerző először mérettetik meg önálló verseskötettel. A "Széjjelszórt versek" alcím hitelesen árulkodik arról, hogy Lukáts Jánosnak a költészet egy mindenek mögötti, alkalmanként fel-feltörő forrása nemcsak életművének, hanem életének is. Lelki erőt, hangoltságot biztosít nemcsak az íráshoz, hanem az élethez. Paradoxonnal szólva: logikai emanáció lírába ágyazottan.
E versek épphogy nem egyfajta alkati szétszórtságot, hanem egy igen erős önfegyelmezést, a költészetben - metrumban, rímben, versdramatúrgiában - szinte mértani-geometriai pontosságot mutatnak fel. A mélspsziché rendvágyát közelítik meg! Éppen ezzel fogva össze a műfajilag több alkalmazás felé nyitott életmunkát.
Meglepve figyelünk fel Lukáts János korai, már a hatvanas évek második felében megszólaló, szonettekben bújtatott radikális életérzésére: nem egy versében, amit a kötet nyitő részéből bőven idézhetnénk.
"A perc él csak, múltat-jövőt tagadva."
Talán ezért a megkésett és sokáig rejtett poétai indulás?

(...) "Meddig? Miért? Nem kérdezi a föld,
a láncra vert élet nyög és üvölt."
(Üvöltő élet, 1965)

Itt fejthető fel a kötetcím mai üzenet is: VADLIBA VOLTAM ÉN IS... Igen, Lukáts János is a Ginsberg-után Üvöltés-nemzedékhez és a Jan Palach-i önpusztító etnikum generációjához tartozik! Akkor: aki nem lázadt, annak lelkiismeret furdalása volt, aki pedig ellenérzésekkel túlélni tanult, ahhoz idegrendszer kellett. Lukáts az utóbbiak közé tartozott. De a prométeuszi tüzet ő is átmentette közénk. (...)" (Részletek Turcsány Péter Utószavából)