Bertók Lászlót az ötvenes évek közepén néhány kamaszkori verséért, irodalmi kör alapításáért, iskolai újságszerkesztésért börtönbüntetésre, majd honvédségi munkaszolgálatra ítélték. Meghurcolásának, priuszának, nagy nehezen, évekkel később elért rehabilitálásának dokumentumait a maga hozzáfűznivalóival először 1990-ben publikálta a Jelenkor hasábjain. A Priusz (Balassa Péter szavaival) meglepően áttetsző szövegét a szerző szülőföldjéről, őseiről, családjáról szóló vallomásokkal, három újabb interjúval és számos képpel kiegészítve olvashatjuk újra.

én csak öt hétig voltam az ávó kaposvári pincéjében, s mindössze nyolc hónapra ítéltek el utána, s azt követően is csak 1956 októberéig voltam munkaszolgálatos, mert a forradalom után ezeket az alakulatokat megszüntették. Mi ez mindahhoz képest, hogy? Mintegy elnézést kérve, mintha megint az utolsó szó jogán beszélnék, állítottam össze, írtam meg a magam kis történetét. Kérem, nekem csak ennyi: csak mégis ráment az ifjúságom, az életem, mint szinte mindenkié, aki kortársam ezen a tájon. (Bertók László, 1993)

a nyomnélküliség nyoma. Alaptörténet, kis, magyar. Megkockáztatom, Bertók ezen a 40-50 oldalon megírta az elmúlt 35 évet. Ez az igazi történetünk, ez a nemtörténet, ez sokkal igazabb, mint a sértődések története, nem beszélve a bátorságok és hősiességek és meaculpázások (ál)történetéről. A megaláztatás története ez, ahol nincs megalázó és megalázott, csak megalázók és megalázottak vannak, profanus vulgus, valami irtózatos személytelenség, súly, amit nyakába vesz, kap a személy. Bertók metatörténete hon- és önismereti kötelező olvasmány. (Esterházy Péter, 1990)