Adományra hökken, aki költészetet vár Halmosi Sándor legújabb kötetétől. Mert igaz ugyan, hogy a Tantra és hőszivattyú verseket bocsát elénk, ám e poétikai kultúrának legalább annyi köze van a bölcselethez és a misztikához, mint az irodalomhoz. A könyv alaktana és szellemvilága a költő életművének meghatározó jegyeit sűríti magába: változatos formakészlet, missziós eltökéltség, hamvasi világkritika és krisztiánus létbizalom fogódzik össze, hogy a megváltott világban megváltatlan módon élő embert teremtménnyé szólongassa. A szerző lírai trilógiája (Napszálkák, Neretva, Katharok) felől olvasva egyszerre összegzés és továbblépés ez a versanyag, elsőrendűen pedig "emlékezés a bennünk élő arany korra", egy hovatovább koldusi figyelem nyelvén. Pilinszky fedő bűnről írt, Halmosi felfedő bűnöket listáz. Hol szabadverses áramlással, hol szentenciás eréllyel. Kérdései kényelmetlenek, ráeszmélései engesztelők, ajánlatai radikálisak. Következtetései, miközben a lövészárkok akusztikáját is ismerik, papírra kéredzkedő csöndekkel egyívásúak: "Aztán mégiscsak összeborulunk." "A beszéd miatt megfeledkezünk a lélegzésről" - mondja Paul Valéry. "Ne sóhajtozzunk tehát, hanem énekeljünk" - biztat C. H. Spurgeon. Halmosi Sándor verseinek páratlan erénye, hogy levegőt fúnak a tüdőnkbe akkor is, ha légszomjról énekelnek. A Tantra és hőszivattyú: kiűzetés az apokalipszisből.

Halmai Tamás