„A külpolitika művészet, amelynek mestere addig áll a partner lábán, amíg az bocsánatot nem kér.” /Ch-M. Talleyrand/ - Ez a megfogalmazás a klasszikus francia diplomácia felfogásában, a XIX század elején hangzott el, ám ma is tanulságos lehet szellemi párbajra sarkallásával. E könyv szerzője azonban a vakhitűséget és torz internacionalizmust hirdető és megtestesítő rezsimek világában volt magyar külpolitikus és diplomata, amikor gúzsba kötve lehetett táncolni a diplomáciai parkettán is. Tapasztalásaim azonban ekkor is egyértelművé tették számomra, hogy az ilyen-olyan rezsimek, valamint a világ globalizálódása ellenére is a nemzet a legidőállóbb szellemi, kulturális összetartó és megőrző ereje a népeknek, közöttük nekünk, magyaroknak. Ezért az „eszményi” magyar diplomata számára változatlanul zsinórmérték kell, hogy legyen „a hazaszeretet, a hazafias kötelesség szüntelen érzete”. Emellett időszerű dolognak tartom hangsúlyozni, hogy ennek a hozzáállásnak vonatkoznia kell mindenki másra, aki külföldön, a nemzetközi szintéren Magyarország nevében, vagy képviseletében bármilyen minőségben, formában eljár, illetve tevékenykedik. „Földi vándorutamon” az is egyértelművé vált számomra, hogy mennyire fontos a történelem, a múlt ismerete, hiszen akié a múlt, többnyire azé lehet a jelen és a jövő. A múltat azonban teremteni is kell, aminek az egyik eredeti módja az emlékírás, az aktív szereplők és közvetlen szemtanuk élményszerű kiegészítő hozzájárulása a történészi munkákhoz, és – akár szerény mértékben - a fiatalok történelmi szemléletre való neveléséhez. Ahogyan pedig mélyült nép-nemzeti eszmeiségem, s bővültek a nagyvilágban szerzett ismereteim, úgy tágult és tisztult látóköröm és lazult, engedett rajtam a marxi-lenini doktrína kényszerzubbonyának a szorítása. A több ismeret és tudás ugyanis szabadabbá teszi az embert, mind gondolkodásában, mind cselekvésében. Egy magyar külügyesnek és diplomatának pedig „százszorta inkább kell akarnia”. Hogy mennyire sikerült nekem ez az egyéni számadó és „tisztázó”emlékezés és emlékeztetés a múltra és részben a jelenre? Az olvasók véleményeiből remélhetőleg kikerekedik majd a válasz.