"Látva, ahogy az üzemek dolgozói nem pusztán önmagukért, hanem a sok tíz, sok száz vagy ezer kilométerre lévő gyárakban sztrájkoló társaikért is kiálltak, azonnal tudni lehetett, hogy a Szolidaritás jóval több, mint egy szakszervezeti mozgalom. Hiába ígértek nekik fűt-fát a minden hájjal megkent párfunkcionáriusok, nem tudták megbontani a soraikat. Nem értették, hogy amivel szembekerültek, az nem a gyomrok, hanem a szívek lázadása volt. Hogy a lengyel munkások ellenállásában a pesti srácok és a szovjet tankokkal farkasszemet néző prágai fiúk és lányok küzdelme folytatódott tovább. A vörös sártengerbe nyomott Közép-Európa adott ismét életjelet magáról. Annak jelét, hogy ha majd egyszer meggyengül a marok szorítása, akkor kártyavár módjára omlanak össze a Vörös Hadsereg szuronyaira és a rezsimek erőszakszervezeteinek gumibotjaira épített kommunista kiskirályságok. A történelem különös tréfája, hogy miközben a nyugati balos értelmiség, követendő mintát látva a szovjet modellben, versenyt hajbókolt a kommunista pártoknak és diktátoroknak lassan már a propaganda szintjén sem létező sikerei előtt, lengyel munkások milliói döntöttek úgy, hogy elegük van a népnyomorító szocialista eszmékből."