Márkus Béla - a szó legnemesebb értelmében - klasszikus irodalomtörténész. Széles látóköre, kifinomultsága, érzékenysége és pontossága immár legendás. Egyszerre végez történeti mélyfúrásokat, és pásztázza a kortárs irodalom horizontját; higgadt érvelései eligazítanak, csípős megjegyzései, élces kiszólásai vitára serkentenek. Márkus szemléletmódja és mondatfűzése egyaránt munkásságának hamisítatlan védjegye, mert nem szolgál külső módszertani vagy stiláris elvárásokat. Különböző esztétikai világnézetek jeleseiről ad határozott képet, rajzol árnyalt portrét. Eljárása bátran hívható afféle montázstechnikának. A tanulmányok mindig megépítik sajátos narratív szerkezetüket, hogy az olvasó a gondolatmenetek részesévé váljék, alkotótársnak is érezze magát. Egy világegészt rendez be az irodalomtudós, ahol kedvére játszhat a sorjázó adatok, motívumok időrendjével is. Szilárdan veti meg lábát a tényálladékon, eltökélten foglal állást esztétikai, irodalompolitikai, életrajzi kérdésekben; ám úgy korhol, akad fenn az apró tévedéseken is, hogy a részvét sem idegen tőle.

A Szólamból szólamra című kötet az utóbbi évtized legfontosabb tanulmányaiból nyújt bő válogatást, foglalkozik a kanonizáció és az irodalompolitika kérdéseivel, mutatja be és értékeli az erdélyi magyar irodalom, valamint egyéni hangú kortársaink jellegadó életműveit. Olyan írók kerülnek reflektorfénybe, mint például Reményik Sándor, Bánffy Miklós, Szép Ernő, Páskándi Géza, Sütő András és Cs. Szabó László.

Márkus Béla az egészséges nemzeti önismeret eszméjéről nem metszi le a természeténél fogva odatartozó irodalomtörténetet, ugyanakkor nem is idealizálja a 20. századi magyar irodalom szereplőit. Azonos mércével mér, a minőségi követelményeket nem keveri össze tematikus vagy doktrinér szempontokkal.