Az örökös sziklagörgetésre ítélt Sziszüphosz a görög mitológia egyik legismertebb alakja. Személyét többnyire olyan fogalmakkal szokták társítani, mint a hiábavalóság, a reménytelenség vagy az értelmetlen munka, hiszen Sziszüphosz sosem jut el a dombtetőig, sziklája mindig visszagurul a domb tövébe. Albert Camus 1942-ben megjelent tanulmányában azonban Sziszüphosz - épp ellenkezőleg - a saját erkölcsi normáit követő, tetteiért a felelősséget és a büntetést büszkén vállaló egzisztencialista hősként jelenik meg: olyan (abszurd) emberként, aki az élet, a lét értelmét keresi egy vele szemben ellenséges világban.
A küzdelmet, vagyis a sziklagörgetést - értsd: az istenek elleni lázadást - a kudarcok sorozata után is folytató Sziszüphosz története elvezet a camus-i filozófia alapjához, az öngyilkosság kérdéséhez: "Ha meg tudjuk ítélni, hogy érdemes-e leélni az életet, akkor választ is adtunk a filozófia alapkérdésére." Sziszüphosz esetleges öngyilkossága azt jelentené, hogy megtagadja élete addigi vezérlőelvét, míg a sziklagörgetés folytatásával megőrzi méltóságát, élete értelmet nyer, s így máris érthetővé válik a tanulmány zárómondata: "Boldognak kell elképzelnünk Sziszüphoszt."