- No, milyennek találod? - kérdeztem Kulcsár Győzőt az egyik beszélgetésünk g kártyapartiról a fiúk. Késni késtek, mindig késtünk, bárkihez is mentünk, mert útközben mindig megálltunk egy csárdánál vagy egy vendéglőnél. Tulajdonképpen ez is szokássá vált, rituálé lett, mintha másként nem is lehetne kártyázni - vetette bele magát a beszélgetésbe.
Mert bátran mondhatom, hogy élvezte a közös munkát, ami során együtt próbáltuk megalkotni a főhős alakját.
Tisztában voltam vele, hogy óriási a kihívás, hiszen Párbajtőr Paganini címmel Kő András évekkel korábban már megírta élettörténetét, ám úgy éreztem, Kulcsár Győző személyisége sokkal érdekesebb emberi tanulságokkal szolgál, regénybe illő. Ő is megértette, hogy ez egy egészen más történet lesz. Valami olyan, ahol nem a pást, az asszó, az eredmény a lényeg, hanem egy XX. századi lovag. Mert minden századnak megvan a maga Aranyembere, aki nem engedi, hogy elsodorja a kor divatja, szeszélye, olcsó sikeréhsége. Játéknak tekintette az írást, hiszen minden játék volt az életében, még ha a játékot nagyon is komoly vette, mert félszívvel értelmetlen játszani. Éppen ezért közösen döntöttünk arról is, hogy a főhőst ne Kulcsár Győzőnek hívják.
- Az nem igaz, hogy Nemerénél aludtam - csattant fel. - Néhányszor voltam nála, de soha nem aludtam ott.
- De aludhattál volna, hiszen a barátságotok elég mély volt ehhez - vetettem fel.
- Persze, aludhattam volna, de nem aludtam. Engem pedig nagyon zavar, ha valami nem tényszerű - berzenkedett minden ellen, amiről úgy érezte, hogy a valóságtól eltér.
- Akkor maradjunk abban, hogy Kulcsár Győző ihlette ezt a regény, és a főszereplő más néven szerepeljen?
- Úgy jó lesz, akkor írhatsz, amit akarsz.
- És mi legyen a neve? Utalhatna a család felvidéki gyökereire.
- Egy Modor nevű településről származunk.
- Az nem túl jó hangzású, kicsit modorosnak tűnhetnél. Mit szólnál a Zsolnaihoz?
- Nekem megfelel.
Mérnökemberként távol állt tőle minden romantikus álmodozás, nosztalgikus múltba révedezés. A cirádás mesélgetés helyett jobban szerette a lényegre törő kifejezéseket, miközben a lelke mélyén egy művész szunnyadt.
Mindezt a páston mutatta meg, ahol soha nem érte be egy racionális, egyszerű találattal; a csomóra is csomót kötött, hogy a lelátóról is kristálytisztán látszódjon az eleganciája. Egy céltudatos bohém volt, aki esendő emberként felismerte, hogy létezik egy transzcendens világ is, amelyet nem lehet mérnöki pontossággal megfogalmazni, leírni, de tisztelni kell!
A történet sok ponton szándékosan eltér a valóságban megtörtént eseményektől, hogy még egyértelműbb legyen: a főszereplő csak hasonlít rá. Néha az egészet a fenébe kívánta, mert attól tartott, hogy megbánthat vele olyanokat, akiket szeret, és véletlenül sem akar elszomorítani. A többiek nem számítottak, a Jágókról bármit írhattam, de akik fontosak voltak lelkének, azok patikamérlegre kerültek.
Amikor elkezdtük a közös munkát, éppen csak hazaért a Rio de Janeiró-i olimpiáról. Egy kis gondolkodási időt kért, hiszen róla már született egy könyv, minek még egy? Két héttel később visszahívott, és azt mondta: "Nézzük meg, mi sül ki belőle!"
Akkor még senki nem sejthette, hogy szervezetében már ott lappangott a gyilkos kór. Néhány hónappal később, januárban éppen egy kórház folyosóján ücsörgött, amikor hívtam.