Pier Paolo Pasolini Olaj című regénye gyönyörű és borzasztó torzó, tragikus eseményeknek emléket állító monumentum, s mint minden emlékmű, arra hív, hogy feledjük a múlt velünk élő tanulságait. Szerzője szándéka szerint ez lett volna a Nagy Mű, melyben Pasolini össze kívánta fogni, a világ elé kívánta tárni mindazt, amit koráról, társadalmáról, kultúrájáról megtapasztalt, gondolt. Nem realista nagyregény, nem Emberi színjáték volt a terv, hanem egy erősen személyes, az olvasó és az író közötti távolságot áthidalni kívánó szöveg; nem tükör akart lenni, hanem mikrofon. De nem akart, nem tudott az Isteni színjátékhoz hasonlatos nagy építmény sem lenni, sokkal inkább különféle nyelvek, stílusok, műfajok és epizódok alkotta labirintus: épp oly bonyolult, összetett és kaotikus, mint a huszadik századi ember világa. Hogy milyen lett volna, ha elkészül, a ránk marad kéziratból épp csak felsejlilk, de a világ kusza hálózatának képe így talán még erősebben hat, s a vállalkozás kudarca is emblematikus, a világ egyetlen kézzel, egyetlen tekintettel át nem foghatóság, egyetlen hanggal el nem mesélhetőségét hirdeti. Még akkor is, ha szerzője nem akarattal hagyta magára el nem készült művét - az erőszakos halál gondoskodott arról, hogy a vállalkozás mindörökre befejezetlen maradjon.