Birtalan Andrea költői munkálkodásában legfontosabbnak a keresetlenséget érzem. A természetes beszéd költőiségére épít. Így döccenéstelen az alkaioszi strófa, a szonett, a tercina, a haiku… Kedvemre van, ha egy költő ismeri a szakmát. A legtöbben életük során egyetlen verset írnak – sokféleképpen. Ez igaz Birtalan Andreára is. Próbaképp összerakosgatok sorokat nagyon különböző megszólalásaiból: úgy születtünk átkozottan / a homlokunkon lábnyomokkal / milyennek képzeled a kétségbeesést / bitófát ácsoló anyákról álmodom / áramütésként jár át most a pánik / hogy puszta ésszel fojtod meg magad / úgy bontod second hand-lelkedet / mint nagyanyád a kötött pulóvered… Felismerhető hang, sokféleségében azonos. Persze őt is megriasztja még a „korszellem”, amire később fütyülni fog. Azt hittem, megértem rá, hogy előkerüljön e pár sor, / de a lelkes orvvadász üldöz, a pátosz, / lásd, mit hoz ki az emberből a rémes helyzet, / így írok törött, félkész sorokban verset. Babitsra tekintve írja József Attila-i riadalommal: nem tudok, csak mást szeretni, / egyszerű, hatalmas szívemben nem fér /egy akkora öl szenvedés, mint én.
Zalán Tibor