Közhely, hogy a rock 'n' roll sztárok az átlag halandónál mohóbb étvággyal fogyasztják a szeszt, a drogokat és a nőket, aztán ebbe hol belehalnak fiatalon, hol nem. Szerencsés esetben zenélni is tudnak, sőt a tehetségesebbek olyan dalokat is írnak, amelyekre tíz-húsz év múlva is emlékeznek az emberek.
Sok ilyen sztárt ismerünk, de kevés köztük az olyan, akinek humora is van, és akit kortársai, rajongói úgy emlegetnek, mint közvetlen, barátságos figurát, nem pedig megközelíthetetlen rocksztárt, és akinek mértéktelen szesz-, drog- és nőfogyasztása sem puszta póz, mégis egy karcolás nélkül túléli mindazt, amibe bármelyikünk könnyen belepusztulna már az első körnél.
Lemmy Kilmister, a Motörhead frontembere pontosan megfelel ennek a személyleírásnak. Basszusgitározott és énekelt, dalokat írt, amelyek többségére évtizedek múltán is emlékeznek az emberek, koncertezett egy életen át, és az az embertelen mennyiségű whisky meg drog sem tudta elpusztítani, amit átengedett a szervezetén.
A Fehércsíklázt olvasva nemcsak ezt a kivételes életutat ismerjük meg Lemmy saját szavaival elbeszélve, de az elmúlt ötven év néhány zenekarának és a rock 'n' roll szcéna számos szereplőjének életébe is bepillantást nyerhetünk.