"Ma éjjel álmomban megöltem három embert. Arra kellett rájönnöm, hogy életem legvalószerűbb eseménye volt ez. Valószerű, mint ahogyan minden álom valószerű, de a töprengés mi lehető öröme, mely elárasztott kora reggel, hogy erről gondolkodhattam, még életszerűbbé tette, és azon kaptam magam, hogy masírozok egy olyan irányba, mely irány soha nem engedi, hogy megtudjam, álmaimban valaha is kinyitottam-e a szemem, vagy csak álmodtam azt, hogy kinyitottam. [...] A bothkampi csillagvizsgáló puritán, elfüggönyözött szobájában így ébredt Carl Friedrich Zöllner..."


Egy könyv, amiben benne van az Univerzum, ám valami mégis hiányzik. Talán annyi, amennyi a feltételezett emberi sorsokat különböztetheti meg attól, hogy tökéletesek, teljesek legyenek. De kié az? Így költői a kérdés, ne is keressük a választ, hogy maradhasson az aggasztó érzés, ami az abszurd szövegeknek jót is tesz. Bizarr történetek ezek, elemi kohézióval, valós csillagászok és fizikusok valótlan játszmái egymással, ahol keveredhetnek akár a korok is, de a megfoghatatlan, a különösség, a kötet néhol versbe hajló tömör teatralitása lesz az, ami végképp összekuszálja majd az eget fölöttünk.