A 80 éves Tőzsér Árpád új verskötettel jelentkezik. Ez a magyar líra történetében önmagában is ritkaságnak számító tény (80 éves költőink nem gyakran gyarapítják már életművüket) strukturális újdonságokkal párosul.

A szerző régi és állandó témái (halál, idő, lélekvándorlás, történelem, filozófia, mitológia, az örök visszatérés mítosza) mellett itt új témák is megjelennek, így például a nő mint mítoszképző elem Évától Salomén és Milton leányán keresztül Mallarmé Heródiásáig, vagy az éppen mitizálódó újabb kori történelmünk, főleg a második világháborút követő tragikus idők, s benne egészen konkrétan a csehszlovákiai magyarok, s még konkrétabban: a gyermek Tőzsér egzisztenciális megpróbáltatásai. Az epikus tartalmaknak megfelelően a lírai megjelenítésről átbillen a súly az epikai jelenetezésre, a kötött versformákat háttérbe szorítja a szabadvers. (Bár távolról sem szorítja ki teljesen.)

Szembetűnő formai sajátossága a kötetnek az is, hogy a költő gyakran él benne a prózavers formációjával, amely azonban Tőzsérnél soha nem lapszéltől lapszélig terjedő, ömlesztett próza, hanem inkább valamiféle téglalappá szervezett szöveg, azaz formájával egy kitépett noteszlapra emlékeztet, s ezzel a napló (a költő kedvelt) műformájának a képzetét is játékba hozza.