Felnöveszt magából, aztán egyszer csak eltűnik, de az öl biztonsága rendre feldereng. Ha az emlékezet csődöt mond, a tárgyakhoz fordulunk, amikor pedig már tárgyak sincsenek, a hiánytól a száj telik meg. Horváth Florencia Hiátusának arspoetica-szerű sorai a beszédkényszer tapasztalatára reflektálnak, egyszerre jelezve a szövegáradás feldolgozást segítő és mágikus erejét: "Versem / kiabálás, sosem hallott mondat, versem üresjárat, megkönnyebbülés, / versem hiátus, a csípő két lökése közötti feljajdulás, versem hajtű." A költői szóval jelenbe idézhető a világrajövetel őstraumája, és vele a szülő nő is, a metaforasor zárlatában említett hajtű viszont nemcsak az anya-lánya kapcsolatot jelző beavató tárgy, hiszen az a régi időkben a terhesség megszüntetésének elterjedt eszköze volt, ennek fényében a vers kétélű fegyvernek mutatkozik. Saját testből teremtés-e hát akkor a költészet, vagy inkább a megidézett eltörlésével fenyegető erő? Vajon az anyanyelven újraalkotott nő egységbe vonható-e még a nyelvvel, amit a beszélő tőle tanult? Aki itt beleveti magát az anyával közös múltba, vagy éppen próbál elrugaszkodni az öl gravitációjától, átláthatatlan, labirintusszerű tereken, a tengeren és az örök éjszakán kell áthaladjon. Halmaz- és állapotváltások sorozatát, átlépési kísérletek változatait követhetjük nyomon e hosszúsoros szabadversek érzületekkel kikövezett útvesztőjében körözve.

Áfra János