"Az emberiség birtokba vette a galaxist, de csupán néhány évszázadon át uralkodhatott: a leigázott fajok fellázadtak a zsarnokok ellen. A háború hosszú volt és könyörtelen, az emberek visszahúzódtak szülőbolygójukra, a Földre. Az ellenség azonban nem érte be ennyivel, ki akarta irtani a legyőzött hódítókat.
S ekkor megépültek a város méretű űrbárkák, amelyeken emberek tízezreit próbálták átmenekíteni a világmindenség peremén lévő menedékbolygók felé. Az egyik ilyen bárka Hajóanya volt, mely évszázadokon át haladt az űr végtelenjében. A fedélzetén élő emberek új és még újabb generációi már elfeledték fajuk múltját, elfeledte a fogalmak jelentését - csak a saját világuk érdekelte őket. Az egyetlen világ, amelyet ismertek: Hajóanya.
De az ádáz ellenség nem tett le arról, hogy az emberiség írmagját is elpusztítsa. A Bestiák naszádja megtámadta Hajóanyát, aki létezése utolsó pillanatában erre a planétára, a Menedékre mentette gyermekeit.
S teltek a századok... Menedék lakói felépítették saját civilizációjukat. Városokat és büszke, háromárbócos hajókat építettek, a tengereket járták, háborúztak és szerettek - éltek, ahogy tudtak, de mindvégig a rejtélyes múlt árnyékában, az ősök titokzatos hagyatékai között léteztek.
De az űr mélyéből ismét felbukkantak a Bestiák, hogy félelmetes fegyvereikkel bevégezzék az elődeik által megkezdett népirtást.
S a kalózok, a grófok és bárók, a tudósok és az udvari bolondok, a Menedék lakói, valamennyien hétköznapi, egyszerű emberek, miként hajdan földi őseik, ismét harcra kényszerültek..."