Irigylésre méltók azok, akik nem írásra adják a fejüket, hanem, teszem azt, porszívóval ügynökösködnek, lángost árulnak a strandon, jegyeket és bérleteket ellenőriznek a buszon vagy felolvassák a híreket a televízióban. Könnyű nekik! Megszületnek, cseperednek, szülők megbúbolják a kobakjukat, beülnek az iskolapadba, s ott, leszegett fejjel bár, de megtanulnak írni-olvasni, azzal a dolog el is van intézve. Bezzeg az író! Őt már apró csemeteként súlyos kétségek gyötrik, amikor a tanító néni az általános iskolában fogalmazást írat egy megadott témára, az írópalánta azon tépelődik, mitévő legyen: a tanító néni kedvében járjon, vagy kiírja magából, ami kikívánkozik. Néha-néha jól sül el a dolog. Vannak kivételes, mondhatnám kortól és történelmi helyzettől független lények, akik nem zavartatják magukat, hogy éppen hol élnek. Az általános iskolából emlékszem egy bizonyos Eszterre, koromfekete hajú, törékeny, piciny lány volt, afféle mesebeli madárka, szárnyaszegett verebecske, aki már csöppnyi voltában úgy tudott a szavakkal bánni, hogy a tanító néni felolvastatta vele a "dolgozatait". És akkor az osztályteremben olyan néma csönd és áhítat támadt, mint soha máskor. Csak pislogtam. A légies könnyedség, amivel ontotta magából a sziporkákat, s a jeges félelem, ami belém hasított, hogy termetéhez hasonlóan törékeny szavai bármikor apró szilánkokra porladhatnak szét! (Vajon mi lehet most Eszterrel...?) Legbelül persze mélyen titkolt irigység ömlött szét bennem, és már akkor elöntött a kétség, hogy képes leszek-e valamikor is valami hasonlóra.
Engem ugyanis nem elégített ki, hogy jelest kapok azért, mert elég kövér az "o" betű, hogy odateszem a vesszőt, ahová köll, különben lesújt a tanári ököl, de még az sem, hogy amit írok, annak lesz-e mondanivalója, mert ha nincs, fabatkát sem ér az egész. Ösztönösen, mai fejjel inkább azt mondanám: genetikai okokból ráéreztem, hogy ennél többről szól a mese. Nekem is kell, hogy tessék - és Eszternek is!