A nyilvánosságnak szánt tartalom ellenőrzését évszázadokig az egyház és az állam irányította a politikai, az erkölcsi és a vallási cenzúra eszközeivel. A technológia fejlődésével a jogi és politikai eszközök finomodtak, de a cenzúra klasszikus rendszere egészen a 20. század végéig működött.

Ám az internet kialakulásakor várt teljes körű kommunikációs szabadság és a jogmentes tér mítosza hamar megkérdőjeleződött. Megjelentek a digitális világ új kormányzói, a techcégek, amelyek a szólás és a tartalom engedélyezése terén óriási hatalomra tettek szert. Történt mindez az államok óvatos szabályozási kísérletei - a szólásszabadság és a cenzúra privatizációja - mellett, amelyek vagy szinte teljes immunitással ruházták fel a platformokat (USA), vagy egy részleteiben kidolgozatlan szabályrendszert állítottak fel (EU). Harmadik útként Kínában az Aranypajzzsal kialakult az egyértelmű platformfelelősség.

A 2010-es években megsokszorozódtak az internettel kapcsolatos problémák. Az államok egyedi megoldásai többnyire egy irányba mutattak: a platformok és a rajtuk megjelenő tartalom fokozottabb ellenőrzése felé. Hasonlóságokat találunk az USA vitáiban, a kínai és az orosz internetszuverenitási álláspontokban és az új európai digitális rendelettervezetekben (DSA-DMA).

Mindeközben számos országban a cenzúra, a szolgáltatások elérhetetlenné tétele, az internetes tartalmak politikai célú blokkolása ma is a mindennapok része. A szűrés, a blokkolás és a hekkelés váltja fel az ollót és a fekete tintát?

A kötetből kiderül, hogy csak a cenzúra fogalmának minél szélesebb körű értelmezése vezethet el a szólásszabadság teljesebb körű védelméhez.