Ábel egy napon arra ébred, hogy talált egy szót: Antaviana, melynek sürgősen jelentést kell keresnie. Burmában van olyan papagáj, amelyik katalánul beszél. Budapestnek egyszázalékos éterrel kevert köménymagolaj-illata van, és valahol a városban létezik egy szűk utca, melyet bábok laknak. Akármikor hazamegyünk, kiderülhet, hogy valaki más lakik ott. Ha jön a világvége, nem érdemes tovább várni a nászéjszakával. Ha veszekedés közben véletlenül végzünk a párunkkal, még mindig eladhatjuk a tetemet. Az idegenek, akiktől annyira tartunk, sokszor pont úgy néznek ki, és pont úgy viselkednek, mint mi magunk. Az emberek gyakran elveszítenek fontos apróságokat, van, aki például a bal kezét. Az is előfordulhat, hogy egy kivégzés során végül nem az elítéltet, hanem a teljes kivégzőosztagot végzik ki. Ha ellenséggel találkozunk a háborúban a csatatéren kívül, akár golyózással is eldönthetjük, ki nyerjen, s ha szerencsénk van, még a biciklijét is megtarthatjuk. Ha egy előszobában színes ruhába öltöztetett bábot látunk, egyáltalán nem biztos, hogy az csak egyszerű szuvenír. Egy ódivatú ruhakeféből is lehet jámbor és szófogadó, jófajtájú kiskutya. Sőt, a taxidermia akár a legodaadóbb szerelem kifejezésére is alkalmas. Ilyen és ehhez hasonló történeteket olvashatunk a kezünkben tartott könyvben, melyeket a XX. századi katalán novellisztika legfontosabb szerzője, Pere Calders (1912-1994) jegyez, és amelyeket nem kell túlságosan komolyan venni.