A mesék első szavai rendszerint ezek: Volt egyszer... Kezdődjön hát ez is így. Volt egyszer egy ember, szakálla se kóc, se kender, aki apa, majd nagyapa lett. Sok más teremtmény is hasonló sorsra jut. De csak kevesen bírnak a történetek kitalálásának és elmondásának képességével. A gyermekek is kivétel nélkül szeretik a meséket. De kevés gyerek rendelkezik olyan fantáziával és szellemi vakmerőséggel, hogy a hallott történeteket továbbgondolja, a mese fonalát tetszése vagy nem tetszése szerint alakítsa. A meseigényt nem mindig sikerül kielégíteni. A szülők és nagyszülők gyakran fáradtak, gondokkal, betegséggel küszködnek, képtelenek élőszóval mesélni. Milyen jó ilyenkor, ha van mihez nyúlni, egy mesekönyv, ami ötleteket adhat, vagy egyszerűen csak felolvassák. Ilyen meggondolások vezették jelen sorok szerzőit. Mert a nagymama, a szülők, látva-hallva az elalvás előtti jeleneteket, feltették a kérdést: miért nem írod le, amiket mesélsz? A nagytata pedig feltette a kérdést mesét zabáló unokájának, aki szenvedélyesen rajzolt: mi lenne, ha a meséinket illusztrálnád? Az mi az, Tati? - jött kérdőjellel a válasz. Nem kellett sokat magyarázni, hogy az unoka megértse, mit vár tőle a nagyapja és maguk a mesék, hogy hol több, hol kevesebb lelkesedéssel nekifogjon a rajzolásnak, festésnek. Az eredmény, a vége itt van, kapd a hónod alá és fuss el véle, kedves jövőbeni Olvasó. Mi, a szerzők, örömet akartunk szerezni vele, neked. A történetek megfakulnak, az alakok körvonalai elmosódnak, de az olvasás, a meghallgatás élménye remény szerint a lélekben megmarad.