A történet fénye Csapody Miklós újabb esszéiben is a 20. század Atlantiszként alámerült, ám máig eleven magyar irodalmára esik. Emlékezetes régi és új művek, elfeledett vagy föl sem fedezett írások tanulságaira és a történelem tragikus fordulóira, a doni katasztrófára és a Ceauşescu-diktatúra bukására vetül a kutató fejlámpájának csóvája. A múlt század első feléből is min­de­nek­előtt Erdélyre, a Felvidékre és Szegedre. Erdély irodalmára és művelődésére, a irodalomteremtés nevezetes alakjaira, köztük Jancsó Bélára, Kacsó Sándorra, az idősebbekre, Kós Károlyra, Szentimrei Jenőre és a régi fiatalokra, akik az akkor még kétmilliós magyar nemzeti közösség tagjaiként letették a "mély alapot jövendő nagyságnak". Nekik köszönhetően lett az erdélyi magyar irodalomból a hőskor múltával Barakkból palota, Népiség és erdélyiség összefonódásából transzszilvanizmus. Erdély és a Felvidék "új arcú magyarjainak" találkozását a Kérdező vándorok: Peéry Rezső és Méliusz József kapcsolatának, Méliusz felvidéki-csehszlovákiai és Peéry erdélyi utazásainak felderítése emeli modellérvényűvé a felvidéki költő és tudós irodalom­történész Tóth László mai látlelete mellett. Az irodalmi félmúltból és a jelenből a bukaresti A Hét régi főszerkesztője, Huszár Sándor, a marosvásárhelyi nemzedékszervező Gálfalvi György és a költő Markó Béla alakja és műve tűnik fel. Szegedet a nagytájjal és a Várossal együtt Bálint Sándor, a politika terheit is vállaló folklorista és értékmentő műgyűjtő, a magyar vallási néprajz megteremtője, a szakrális művészet teoretikusa, és Péter László irodalomtörténész, "a szent emlékezet mestere" képviseli.