London 2015. 07.18. hajnali egy óra.

Először futni tanítanak meg. Ez mindennek az alapja minden hadseregben szerte a világon. Megtanulsz futni, megtanulod bírni. Hegynek fel-le. Futsz erdőben, tó- és folyóparton, futsz sportpályán. Együtt a szakasszal, és amikor valaki nem bírja és lemarad, nyomod a fekvőtámaszt. Majd ha megérkezett, újra futsz.

Ha már tudsz futni, van mire építeni a többit. Megtanítanak, hogy bánj a fegyverrel, hogyan élesítsd a gránátot, vezess harcjárművet és telepíts műszaki akadályt.

De arra nem tanítanak meg, hogy amikor évekkel később a háború után, emlékeidtől verejtékben úszva egyedül ébredsz jéghideg ágyadban, azt hogyan dolgozd fel. Amikor olyan sötét az éj hajnali háromkor, hogy még az utcáról beszűrődő lámpa fénye se hoz világosságot, amikor már rég kialudt az a mécses, amit a halott bajtársaid emlékére gyújtasz minden este. Akkor hiába tanítottak meg futni.

Amikor arra ébredsz, hogy skorpiók vannak az ágyadban, és hallod az ellenség suttogását, mintha csak méterekre lennének tőled a lövészárokban. Amikor minden olyan csendes, hogy már mar ez a hangtalanság. Akkor már nincs hova futnod.

Évek után rádöbbensz, hogy meg kell állnod és szembenézned a múltaddal. Mindennel, amit tettél, vagy nem tettél.
Én, mintha gyóntam volna, megírtam ezt a könyvet. Elszámoltam magammal, mert megtanultam egy fontos dolgot: a lelkedért csak te felelsz!

Ezt senkinek se tanították meg. Erre nekünk kellett rájönnünk.