Aztán elfogadta kedveskedéseit, hízelgéseit, vigasztalását, hálás és boldog csókjait. Engedte, hogy a lámpafénynél kibontsa szépségét és gyönyörködjön benne. És hogy elragadtatásában újra magához ölelje, most már kevesebb gyöngédséggel, elszilajodva és egyre mámorosabban. És nézte őt világos, nyílt szemeivel, és hallgatta újból és újból feltörő áradozását, ígéreteit, és voltak szavai, amiket nem értett meg egészen, de úgy tett, mintha értette volna. Egész lénye figyelt. Olyan volt, mint a kifeszített nyíl, melyről a kérdések vesszői suhantak a férfiú felé. Olyan volt, mint aki előtt megnyílt a titok, de mégsem ért meg belőle semmit. És a kérdések nyílvesszői suhogtak a férfi körül, aki ittas volt és boldog, és sokkal könnyelműbb és önzőbb, semhogy gondolkozzék és megfigyeljen.
Erdős Renée hajdani botránykönyve 1923-ban jelent meg először. Főhőse, Dóra, a nyárspolgár magyar lány, aki szerelmi házasságot köt, amit a család is támogat, s esküvőjét követően boldogan és izgatottan készül hosszú és érdekesnek ígérkező nászútjára. Vajon hogyan felel meg az erkölcsösnek nevelt fiatalasszony a hitvesi kötelességnek, képes-e egyáltalán a nemiséget a maga természetes valójában elfogadni, vagy az csak a szó igazi értelmében kötelesség marad a számára? Hogyan fogadja férje követelőzéseit s annak hűtlenségét, amelyet a jól ismert férfi logika könnyen megideologizál? Egyáltalán mit tesz egy fiatalasszony, ha számára a nemiség csupán kötelesség, ha nem ismeri a nemi vágyat, sőt viszolyog tőle? Képes lesz-e úgy élni, hogy sohasem ismeri a kéj feltörő, ösztönszerű nagy sikolyát? Vagy mégse? Mindezek ellenére eljut oda.