Charles Bukowski (1920-1994) egy kicsit kilóg a huszadik század amerikai irodalmából. Versei alapján a beatköltők közé sorolták, de ő soha nem volt harcias. Önéletrajzi ihletésű regényeiben, amelyeknek főszereplője alteregója, Henry Chinaski, nagyrészt az amerikai társadalom lecsúszott figuráiról írt, nyersen, őszintén, húsba vágó humorral és bölcsességgel. Alkoholista, napról napra élő, kompromisszumokat nem ismerő életmódja miatt sokan rajongtak és rajonganak érte, de ő köszönte, nem kért ebből, sőt ha lehetett, kerülte a rajongóit (kivéve, ha azok nők voltak), az embereket és főleg az írókat. Charles Bukowskinak mára világszerte kultusza lett, beleértve Magyarországot is. És bár első ránézésre felháborító(nak tűnő) életmódja miatt sokan viszolyogtak és viszolyognak tőle, hogyan is ne lenne kultusza egy olyan embernek, akinek még a sírján is ez áll: Dont try, azaz: ne próbáld, csináld.

Próbáltam rábeszélni Jimmyt, hogy olyan helyre menjünk a parton, ahol nincs túl sok ember. Az ingem nélkül elég hülyén éreztem magam. Irigyeltem azokat, akik ott fürödtek, és semmi bajuk sem volt. Utáltam az összes rohadt köcsögöt, aki napozott, úszott, aludt, beszélgetett vagy labdázott. Utáltam a hátukat, az arcukat, a könyöküket, a szemüket, a köldöküket és a fürdőruhájukat.
A víz tele volt emberekkel. Miért is olyan jó ez a tengerpartozás? Senkinek sincs jobb dolga ennél?
Gondolj bele, egy csomó nő megy a vízbe, és belepisálnak.
Igen, te meg megiszod.
Tudtam, hogy én soha nem fogok tudni emberek között normálisan élni. Talán a legjobb lesz, ha szerzetesnek megyek. Majd úgy teszek, mintha hinnék Istenben, eléldegélek egy kis hálófülkében, orgonán játszom, és egyfolytában misebort vedelek. Hónapokig is a szobámban maradhatok meditálni, közben senkinek se kell a fejét néznem, és csak beküldik nekem a bort. A gond csak az volt, hogy a szerzetesruha tiszta gyapjú. Ami még rosszabb, mint a katonai kiképző egyenruha. Azt képtelen lennék hordani. Valami mást kell kitalálnom.