"Trágyázóvillával jönnek a segédek,
hogy rendet tegyenek a nők között,
de felfalja mindet a növényzet.
A rokokó halott, mondják a bokorban,
és a huszár, miközben kardját nyeli,
végig tudja, hogy ő csupán liliom."
Nemes Z. Márió versei sokszor szó szerint húsba vágnak. Felhasítják a kedélyes és civilizált képet, amit a tükörben olyan féltve őrzünk magunkról, és kényszerítenek rá, hogy mögé nézzünk. Mert testben élni nem csak játék és mese, hiába tűnnek a költő versei néhol groteszk és szürreális tündérmesének. Mi vagyunk a kardnyelő huszár, és mi vagyunk Hany Istók is, aki az embermester füttyét meghallva nekilát harcsát belezni.
Új kötetében a kortárs fiatal költészet egyik legmeghatározóbb szerzője a saját test és a szeretve gyűlölt Másik élveboncolása után tágasabb horizontokat mér fel, mint eddig. Terítékre kerülnek Magyarország véres nemzeti mítoszai és sorskérdései éppúgy, mint az emberi együttélés gyilkos mechanikája. Verseit olvasva sokszor feltör belőlünk a keserű nevetés, de utána hamar elfog minket a kétely, hogy vajon megbízhatunk-e a saját szerveinkben.
Nemes Z. Márió 1982-ben született Ajkán, jelenleg Budapesten él. Költő, kritikus és esztéta, az ELTE bölcsészkarán szerzett filozófiai doktorátust. Az ezredforduló környékén kezdett publikálni, azóta pedig az összes fontos folyóiratban és antológiában jelentek meg írásai. Verseskötetei: Alkalmi magyarázatok a húsról (2006, JAK-füzetek), Bauxit (2010, Prae-Palimpszeszt).