Őszinteség nélkül nincs művészet. Egy diktatúrában pedig a művész, vagyis az író nem lehet őszinte. Folytathatunk-e eszmecserét az irodalomról egy olyan korban, amikor abszolút diktatúra volt? Tehetséges írók persze akkor is léteztek, de honnan tudhatnánk, hogy ki volt tehetséges, ha az adottsága nem nyilvánulhatott meg teljes mértékig? Mert nagy írónak lenni nemcsak tehetség dolga, hanem társadalmi tisztánlátásé is. Kell, hogy az író jó sáfárja legyen a tehetségének! - Beke Albert ezekkel a gondolatokkal kezdi ezt a könyvét, és esztétikai érvekkel támasztja alá, hogy irodalomról - a szó igazi értelmében - 1948-tól, vagyis a teljes kommunista hatalomátvételtől kezdve valójában nem is beszélhetünk. A magyar írók az '56-os forradalom előkészítésében ugyan részt vettek, de többségük a leverése után szinte azonnal a leggyalázatosabban el is árulta. Nemcsak Illés Béla, Darvas József és a hozzájuk hasonlók tették meg ezt, hanem többek között Illyés Gyula, Németh László és Kodály Zoltán is. Az idős irodalomtudós ezt az életjelenséget és konkrét magatartásformát vizsgálja, amin az olvasónak nem felháborodnia kell, hanem a könyv elolvasása után mindezt tudomásul kell vennie, ugyanis akár tudomásul veszi, akár nem, a tények tények maradnak.

A rendszerváltás óta több, mint harminc év telt el, de a szerzőn kívül eddig senki sem vette magának a bátorságot, hogy a tényekkel nyíltan szembenézzen, és azokról számot adjon. Ennek az összefoglaló munkának az elolvasása után az olvasó megismerheti a Rákosi- és Kádár-korszak úgynevezett irodalmát, és leszámolhat az eddigi hamis illúziókkal.

BEKE ALBERT (1934) irodalomtörténész, kritikus, tanár, egyetemi docens, a Magyar Írószövetség tagja. Az első Orbán-kormány idején minisztériumi főosztályvezetőként dolgozott. Több, mint hat évtizede alkot, bár a diktatúra időszakában egy időre elhallgattatták, ám a rendszerváltás óta zavartalanul jelennek meg irodalomtörténeti munkái. Jelen könyvével együtt eddig 27 önálló kötete látott napvilágot.